2014. január 23., csütörtök

6. rész

Sziasztok!
Itt egy újabb rész!  Nem valami hosszú, és nem is a szivem csücske. A következő rész hosszabb lesz, és ha kéritek, akkor megírom extra hosszúra.
Kommentek. A visszajelzések száma a nulla szintjén van. Ennyire rossz lenne? Akkor írjátok le, nem fogok megharagudni. Engem egyetlen szó is annyira boldoggá tenne, hogy azt el sem hiszitek! Még egy ilyen mondatnak is örülnék:Csá, ez jó! Elhiszem hogy lusták vagytok, de legyetek szívesek írjatok egy pár szót.
Nem is szaporítanám tovább a szót, jó olvasást! ♡
Lau.xx.
Nem tudom mennyi idő telhetett el az elkábításunk óta, de erősen az volt a gyanúm hogy nem csak fél óra. A fejem sajgott, fáztam, és azt hiszem az összes  erőm elhagyott. Még arra sem tudtam rászánni magam, hogy a szemhéjaimat kinyissam. Úgy éreztem mintha ólom nehezedne rájuk. Végül nagy erőfeszítések árán, de sikerült. Az első amit meg tudtam állapítani, hogy minden végtagom össze volt kötözve. Egy dohos, sötét raktárban feküdtem, és csak egy kósza napsugár tévedt be az apró, berácsozott ablakon. Valahogy felkászálódtam, körbenéztem, és láttam, hogy nem vagyok egyedül. Szőke haja kócosan meredt az ég felé, egyenletesen szuszogott, és olyan ártatlanul feküdt megkötözve. Én hülye belekevertem őt is. Már az elején el kellett volna jönnöm. Csak a bajt hoztam a fejére. Hogy lehetek ekkora csődtömeg? A lelki furdalás szinte mardosott, és úgy éreztem teljesen felemészt. Bárcsak itt lenne anya, és minden rossz véget érne. De sajnos őt már soha nem tudom visszahozni. Nem vagyok hívő, vagy ilyesmi, de sokat imátkoztam, hogy legalább egy kicsit fordítsa jobbra a sorsomat. Tudtam hogy hülyeség, de mégis reménykedtem. Végülis a mondás úgy tartja,hogy a remény hal meg utoljára. És azt hiszem Niallt  anya küldte, mint egy reménysugarat, aki szebbé teheti az életem. De persze nem úgy, hogy egy csapásra minden rossz elillan. Az túl meseszerű lenne. Kicsit arrébb vergődtem, hogy felébresszem Niallt.
-Niall, Niall ébredj!-szólongattam halkan, mert nem tudtam pontosan, hogy hol vagyunk, és lehet hogy nem vagyunk egyedül. Mozgolódni kezdett, kinyitotta azokat a gyönyörű tengerkék szemeit, és rámnézett. A gyomrom kissé megremegett és  a mosolya is fokozta ezt. Aztán villámként csapott belé a felismerés, hogy nem a szokásos helyen vagyunk, és hirtelen felült. Már amennyire ezt a kötelek engedték.
-Hol vagyunk?-kérdezte ijedten.
-Nem tudom. De valószínüleg elraboltak minket.-feleltem és szégyenkezve lehajtottam a fejem. Nagyot nyelt, majd tanácstalanul körbenézett.
-Figyelj, amit most tenni tudunk, hogy elvágjuk a köteleket, és megpróbáljuk kinyitni azt a vackot.-biccentett az ajtó felé.
-Jó.-sóhajtottam.
Hasra fordult, majd a hátsó zsebében kezdett kotorászni. Amikor pedig megtalálta a keresett tárgyat, diadalittasan elmosolyodott, majd előhúzott egy svájci bicskát. Csak döbbenten meredtem a tárgyra.
-Ööö..miért hordasz magadnál bicskát?-kérdeztem furán. Kicsit.sem vághattam értetlen fejet.
-Esküszöm, hogy ez most a véletlen műve!-szabadkozott. Úgy látszik neki bejön az élet.
-És hogy akarod kinyitni?
-Így!-nyomott meg egy kis gombot, majd egy halk kattanással kinyílt a szerkezet.
-Áldom az eszét annak, aki feltalálta ezt a spéci cuccot!-emeltem a fejem az ég felé. Ez esetben viszont meg kellett elégednem az undorító plafonnal.
-Hát, azt hiszem ez el fog tartani egy darabig.-húzta el a száját, és próbálta elvágni a kötelet. 15 hosszú perc, és szenvedés után a művelet sikeres volt. Kiszabadította a lábait is, és utána engem is  megmentett a kötelek fogságából. Kicsit megmozgattam elgémberedett végtagjaimat, majd szorosan megöleltük egymást.
-Köszönöm Niall! Köszönök mindent! Én annyira sajnálom..-sírtam el magam. Az érzelmek össze-vissza  kavarogtak bennem, és nem nagyon tudtam kiigazodni rajtuk. Talán a legerősebb a mérhetetlen hála és köszönet, és a szeretet. Tudom hogy ezt így nagyon sokan  elhamarkodottnak gondolják, de az érzéseimnek nem tudok parancsolni. És ez az érzés óráról órára egyre csak erősödik. Ahogy rám mosolyog, vagy rám néz, egyszerűen egy pillanatra kővé válok, és az egész világ megszűnik körülöttem. Azt hiszem lassan közeledem az alagútban afelé a bizonyos fény felé. És ebben Niall segít nekem.
Ő csak szorosabban ölelt, és nyugtató szavakat suttogott a fülembe. Az illatától és a közelségétől a sírásom apadt, pityergésbe ment át, majd teljesen megnyugodtam. Megdörzsöltem a kissé piros és duzzadt szemeimet, és teljesen elbizonytalanodtam.
-És hogyan fogunk innen kijutni?-kérdeztem. Niall csak megragadta a kezemet, és az ajtó felé húzott.
-Befelé nyílik, ezért kirúgni sajnos nem tudom. Próbáljuk megpiszkálni a zárat.
Azonban hirtelen kicsapódott a vasajtó, ami kis híján majdnem fejbe vágott. Amint megláttam, hogy ki a társaságunk legújabb tagja, majdnem hanyatt estem. Kérlek szépen csak ezt ne! Az apám volt az, akit nem neveznék az apámnak. Az állat kifejezés nem rossz, sőt még illik is hozzá. Hangjától szabályosan kiráz a hideg. Az a szemét megkeserítette az életemet.
-Nocsak nocsak. Felébredtetek? Jaj de jó!-kezdett el tapsolni, mi pedig lassan hátráltunk.-John, Nick! Gyertek csak! Azt hiszem ma jól fogunk szórakozni.-öltött magára egy gúnyos vigyort. Grrr.. Belépett a helységbe a másik kettő is, majd a főbarom rájuk patancsolt, hogy kötözzék meg Niallt.
-Ne. Nem kötözheted meg! Miért bántod? Engedd el! Ha csak én kellek, akkor miért őt kínzod?-ordítottam zokogva. Megint.
-Jaj, de romantikus! Mindjárt hányok! Na, fiúk mi lesz már! Megkötözni!-adta ki a parancsot. Könyörtelenül elráncigálták, megkötözték, a száját leragasztották, bónuszként pedig löktek rajta egyet. És most következtem én. Közeledett, száját  durván ajkaimra tapasztotta. A zokogás elvette minden erőmet, és ketten szorosan közrefogtak oldalról. Erőszakosan leszaggatta rólam a ruhákat, összekötözte a kezeimet, majd ellökött, én pedig anyaszült meztelenül terültem el a mocskos padlón. Nem tehettem mást, megadtam magam. Amíg az egyik végezte a dolgát, a másik kettő lefogta a lábaimat. A sírás rázott, és a könnyfátylam mögül Niallre néztem. Könnyezett. Miért áll egy ilyen lány mellett, mint én? Hiszen a szeme láttára megerőszakoltam. Ha eddig nem utált meg, akkor szerintem most meg fog. Egy semmirekellő vagyok.
Amikor elintézték amit akartak, mint akik jól végezték dolgukat, kisétáltak az ajtón. Megint megaláztak. Megtették. Mit tettem én istennek, hogy ennyit büntet? Ezt még a mai napig sem értem. A testem feladta a szolgálatot, majd éreztem, hogy lassan magába szippant a sötétség. Végre egy nyugodtabb helyre kerülök, minden rossztól távolt, csak kár hogy Niall nem tarthat velem.

2 megjegyzés:

  1. Te szent Isten.. :o Ez csodálatos Laura,bár egy ilyen részre talán nem illik ilyet mondani :D Egyre kérlek,lassíts a tempóval.Próbált részletesebbre hagyni az eseményeket.Csak egy tanács! Hajrá x.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, és igen én is gyorsnak érzem. Megfogadom a tanácsodat. :) ♡
    Lau.xx

    VálaszTörlés