8. rész

Sziasztok!
El sem hiszem, hogy túlléptük az 1000 kattintást. Nagyon szépen köszönöm! <3
Hmm..nekem ez a rész, hogy mondjam.. Tetszik is, meg nem is. Olyan..nemtudom. Nem vagyok magammal megelégedve. :/
Megkérhetlek titeket arra, hogy írjatok nekem pár szót? Így nem tudom eldönteni, hogy érdemes-e írnom. Kérlek szépen, hagyjatok valami nyomot magatok után. Pipáljatok, vagy iratkozzatok fel. Nem tudjátok elképzelni, mennyit jelentene nekem pár szó. Tudom, hogy már unjátok a kommentes szövegeimet, de így nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e nektek. Kérdezzhettek askon is. Jöhetnek ciki kérdések, vagy miegyebek, egyszóval bármiről kérdezhettek, mindenre válaszolok! :D Még ezen az e-mailen tudtok elérni. Jöhetnek kritikák, tanácsok stb. :)
Jó olvasást! <3 


*Liam szemszöge*

Az út alatt beállt a kínos csend. Mindenki a gondolataiba merült, vagy a kezét tördelte, vagy pedig  meredten bámult ki a sötétített üvegen. Hiszen Niall mégiscsak a testvérünk, természetes hogy aggódunk érte. Mondjuk leginkább én vagyok az az aggódó típus, de tudom hogy belül mindenkit megvisel. Még Louis is az, aki ebbe a kategóriába tartozik, de ő vagy csendesen elvonul, vagy nem mutatja ki az érzéseit. Szereti egymaga megoldani a dolgokat, vagy inkább magába fojtja.
Elmélkedésünket egy zötykölődés szakította félbe, ezzel jelezve, hogy elértük az úticélunkat. Mindenki lehajtotta a fejét, vagy a fejébe húzta a kapucniját. Nem akartuk hogy valaki is észrevegyen minket, mert egy rosszindulatú firkász ránk talál, és elkezdenek kombinálni. Nagyon sajnálom azokat az embereket, akik eddig lesüllyedtek, hogy ilyen munkát vállaljanak el. Mondjuk azért megértem, hogy az embereknek valamiből meg kell élniük. De mondjuk én inkább  elvállanék inkább kevesebbet fizető, de tisztességes állást. Csak az életünket keserítik meg, és persze a hozzánk hasonlókét. Készítenek egy-kettő félreérthető fotót, vagy elcsípik egy beszélgetés részletét. Ebből szaftos pletykákat gyúrnak, majd feldobják a piacra, és borsos összeget zsebelnek be. Nem értem, mire jó ez nekik.
Paul vezetésével kedvetlenül bevonultunk a barátságosnak nem mondható épületbe. A földszinten volt valami recepció féleség, a menedzserünk odalépett, majd eligazítást kért a 30 éveiben járó hölgytől. Valamit magyarázott, majd a nő kedvesen elmosolyodott, és a mellettünk lévő folyosó irányába mutatott.
-Gyertek fiúk, erre!-intett Paul, mi pedig engedelmesen követtük. Mint egy csapat öt éves kisfiú, akit az anyukája kérdőre von, mert összetörte a nagymamája kedvenc vázáját. Nem lehettünk túl bizalomgerjesztő látvány..
A folyosón üldögélt pár ember hasonlóan búskomor arccal. Mi is helyet foglaltunk, de mi korántsem voltunk olyan nyugodtak, mint a mellettünk ülők. Valaki dobolt a lábával, a széken kopácsolt, vagy éppen a falat kapargatta (?). Nem tudom Harryt mi vett rá a legutóbb említett tettre, normális esetben mindenki dőlt volna a röhögéstől. Mint aki most szabadult az elmegyógyintézetből. Lehet hogy nem tetszett neki a festés. Egy vállrándítással nyugtáztam, majd az ajtót kezdtem szuggerálni, hátha kinyílik.
Az idő idegtépően lassan telt, a másodpercek szinte óráknak érződtek. Aztán szinte megváltásként kinyílt az ajtó, és egy egyenruhás rendőrtiszt dugta ki a fejét.
-Jó napot uraim! Fáradjanak be!-invitált be minket.
Az iróasztal előtt állt két szék, de ugye mi nem fértünk el, ezért az iroda kissé eldugott részében található kanapén foglaltunk helyet. Amíg a rendőr ügyködött valamit, jobban szemügyre vettem a helyiséget. Meglehetősen tágas volt, nagy ablakokkal, ami miatt még nagyobbnak tűnt. Nem a szokásos komor, fehér iroda volt. A falak halványkékben pompáztak, néhol egy-egy kitüntetéssel, vagy oklevéllel. És persze az elmaradhatatlan parafatábla eltűnt személyek fotóival, vagy gyanúsítottak fantomképeivel. Talán ez az egy dolog mutatta, hogy most egy rendőrségen ülünk.
-William Henson vagyok, de  szólítsanak Will-nek!-mutatkozott be, majd lehuppant a székébe.
-Egy személy eltűnését szeretnénk bejelenteni, pontosabban kettő.-mondta kissé zavarosan Paul.
-Értem. Nevük?
-Niall Horan és Hayley Deron.-itt átvettem a szót én.
-Mikor látták utoljára őket?
-Tegnap este. Sétálni mentek, azóta semmit nem tudunk róluk. Telefonon sem tudjuk elérni őket.
-Nem tudják, mi történhetett?
-Feltehetőleg Hayley apjának, és a többi emberének lehet hozzá köze. 12 éves kora óta rendszeresen megerőszakolta és fogva tartotta. Niall egy parkban talált rá, és azt mondta, hogy még nem végzett, és megtalálja őket.
-Értem. Még pár személyes adatra szükségem lenne. Kitöltenék ezt a papírt?-nyújtott elénk egy lapot. Kézbe vettem a dolgot, és sikeresen kitöltöttem.
-Akkor végeztünk is! Amint megtudunk valamit, értesíteni fogjuk önöket. Ennél több információval sajnos most nem tudunk szolgálni.
-Köszönjük szépen! Viszlát!-köszöntünk el.
Mikor hazaértünk, mindenki bezárkózott a saját szobájába. Se szó, se beszéd. Az időjárás is a kedvünkhöz passzolt. Az eső megállíthatatlanul szakadt, a szél pedig kis kupacokba hordta a már lehullott leveleket.
Kezdődött az ősz, ami azt jelentette, hogy Niall szülinapja is közeledik. Már csak 2 hét. A megérzéseim azt súgják, hogy addigra minden visszakerül a rendes kerékvágásba. Remélem, hogy nem tévedek.
Már délután ötöt ütött az óra, és mi a nappaliban ücsörgünk. Idióta sárga szivacsunk idiótán röhög a tévében, de minket most ez sem tud jobb kedvre deríteni. A telefont szuggeráltuk, de az csak nem akart megcsörrenni.
-Emlékeztek még a chubby bunny-s interjúra?-szólalt fel Zayn. Ez meg hogy jutott eszébe?
-Persze.-röhögte el magát Harry.
-De ez most hogy jött?-kérdezte Louis.
-Perrie-ék nemrég csináltak egy ilyen videót. Hazza, Perrie megdöntötte a rekordodat.
-Hogy micsodaaa???-hördült fel Harry.
-Jól hallottad. Neki sikerült 6 . A tiéd csak 5 . Hahh.
-Mondtam már, hogy allergiás vagyok a pillecukorra!-vágta be a durcit.
Na ez volt az a pont, ahol mindenkinél elszakadt a cérna. Hogy lehet valaki allergiás a pillecukorra? Ezt itt annyiban is hagytuk, inkább meghallgattuk Zayn élménybeszámolóját a Little Mix legújabb vicces videójáról.
*2 nap múlva*
Még mindíg semmi hír. Nem alszunk, nem eszünk. Ez így nem mehet tovább. Idegesen járkáltam fel alá a nappaliban, majd úgy döntöttem, megiszom egy pohár langyos tejet. Az mindig megnyugtat. Betettem a mikróba a poharamat, majd vártam, hogy egy csilingeléssel jelezze, hogy megmelegedett. Belekortyoltam, és éreztem, hogy jóleső bizsergés fut végig a testemen. Ahogy sejtettem, ez mindig bejön.
Hirtelen azoban a házi telefon csörgésére lettem figyelmes. Nem hiszem el!
-Haló!-kaptam fel a telefont. Addigra már a fiúk is körém gyűltek.
-Jónapot! Jack Nelson vagyok a fővárosi rendőrkapitányságról. A kollégámnál jelentették be két személy eltűnését. Liam Payne-el beszélek, ugye?
-Igen. Megtudtak valamit?-türelmetlenkedtem.
-Megtaláltuk a keresett személyeket. Be tudnának fáradni?
-Uramisten! 10 perc múlva ott leszünk. Viszhall!-csaptam le a telefont.
-Na?-kérdezték egyszerre.
-Megtalálták őket! Harry értesítsd Pault!
Mindenkiben dolgozott az adrenalin, és ennek meg is lett az eredménye. 5 perc múlva már a kisbuszban ültünk.
Akkor még nem tudtuk, mi fog történni...