13. rész

Sziasztok!
Itt is lennék a 13. résszel. Nem nagyon tudok mit mondani, nagyon rövid lett és lapos. Az sem a legjobb, hogy szinte minden nap dolgozatot írtam, valamelyik nap többet is. Kérlek szépen nézzétek ezt el nekem! A következő részeket viccesre tervezem, és lesznek benne nem várt fordulatok, úgyhogy kérlek szépen tartsatok velem továbbra is!
Egy kicsit szomorú vagyok, mert az előző részhez egyetlen egy komi sem érkezett. Ugyanakkor nagyon boldog vagyok, mert 2500+ megtekintés és 22 feliratkozója van a blognak! Nagyon szeretném nektek ezt megköszönni! Komizzatok! :D Mindenkinek sok sikert a holnaphoz, lehetőleg senki ne haljon meg az ünnepségen! Kitartás, holnap péntek! :) ♥
Lau.xx

A saját testem fogságába estem. Fura.. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Néha azt kívántam, bárcsak meghalhatnék, de ez sokkal rosszabb. A saját testemben, bezárva. Mintha nem is én lennék. Mintha bezártak volna egy dobozba, leragasztott szemmel, és hiába kiabálsz segítségért, senki nem hallja meg. Ki akarok szabadulni innen minél előbb!
Niall egy lépést sem mozdult az ágyam mellől, próbáltam jelezni neki valahogy, hogy menjen haza. Neki is vannak kötelezettségei, ott vannak a fiúk, és normálisan ki kell hogy pihenje magát. Ehelyett itt ücsörög egész nap, beszél hozzám és fogja a kezemet. Nem mondom, hogy nem esik jól, mert nagyon is jól esik, csak nem szeretném, ha ezért valakivel összekapna. És gondolom, hogy van menedzserük is (már hogyne lenne, egy banda nem banda menedzser nélkül, ez tök logikus), aki nem biztos hogy jó szemmel nézi ezt. Erre itt vagyok én, egy nagy kupac szerencsétlenség, kómában vagyok, és egy sztár üldögél egész álló nap az ágyam mellett. Ez mind szép és jó, de ha ez kitudódik, engem kis darabokra fognak szaggatni, mint egy darab papírt. Nem kérhetem ezt tőle, valahogy fel kell kelnem, és hazaküldeni. Én csak egy teher vagyok neki, plusz még a bajt is a fejére hozom. Muszáj lesz elmennem a közeléből, bármennyire is fáj, egyrészt mert nem lóghatok csak úgy a nyakán, másrészt pedig nem szeretném, ha valami történne vele.
Gondolom hajnalodhatott, mert érzékelésem szerint a nap első sugarai megtalálták a "szobám" ablakát. A madarak csicseregtek, amit sokkal jobb volt hallgatni, mint ezt az idegesítő, ütemes csipogást egész álló nap. Niall egy pillanatra sem hagyott magamra, az ágyam mellett ült. Egyszer bejöttek a fiúk is, ők is beszélgettek velem egy kicsit, (vagyis inkább beszéltek hozzám) aztán hazamemtek. Niall éjszaka sem ment el, az ágyamra dőlve aludt el, és ezt onnan tudom, hogy puha haja csikizte a kezemet. Szegény, biztos nagyon kényelmetlen lehet neki, de azért egy kicsit szívmelengető, mert tudom, ezt mind értem csinálja. Csak tudnám, mivel érdemeltem ezt ki.. Ez alatt a kis idő alatt, amit vele töltöttem, történtek rossz dolgok, és megannyi jó. Az egyik szemem nevet, mert a vele töltött idő közben elfelejtek minden rosszat, akaratlanul is mosolyra húzódik a szám, mert csupán ahogy ránézek, mosolyognom kell. Nem tudom miért, de nagyon megfogott. A cuki kisfiús arca, de mégis férfias, az őszinte nevetése, a személyisége, a gyönyörű szemei, a haja... Egyszóval az egész lénye. De a másik szemem mégis sír, mert ha velem van, minden percben az életét kockáztatja. És ez mind miattam van. Kezd túl sok lenni ez a "minden miattam van", de ha egyszer ez az igazság, nem lehet mit tenni.
Meg sem próbáltam kinyitni a szememet, mert tudtam hogy úgysem sikerülne. Az erő nem hogy mellém állt volna, inkább úgy éreztem, egyre gyengébb vagyok. Kevés ideig tudtam éber maradni, és a fejfájásom nemhogy elmúlt volna, inkább erősödött. Ha ez még így megy pár napig, akkor bele fogok halni a fájdalomba. Szörnyen feszített, néha zúgott, sajgott és azt hiszem néha még az arc izmaim is megrándultak a fájdalomtól.
Az ágy nem süppedt be mellettem, ezért arra tudtam következtetni, hogy Niall is ébredezik. Elmormolt egy "jó reggelt"-et gondolom nekem, és egy sorozatos roppanás, amit egy fájdalmas nyögés követett. Ki fog készülni a dereka.. Most elképzeltem kusza hajjal, összeszűkült szemekkel, és  gyűrődéssel az arcán... Istenem, mit nem adnék azért, hogy láthassam ebben a pillanatban. Megint urrá lett rajtam a fáradtság, és akaratom ellenére megint álomba merültem. De most azzal a különbséggel, hogy álmodtam is valamit. Az apám újból megjelent, levágta hosszú hajamat, és bezárt a többi foglyai közé, akik között voltak már halottak, voltak akik kimerülten terültek szét a hideg padlón, és voltak olyanok is, akik reménytelenül és sírva könyörögtek az életükért. Szörnyű volt..
Nem tudtam megkülönböztetni, hogy most álmodom, vagy magamnál vagyok. Annyira furán váltakoztak, és olyan gyorsan, mintha valaki megnyomta volna a fejemben a tekerés gombot. A szavak amiket hallottam összefolytak, a fejem-ha ez lehetséges-még jobban lüktetett, és azt a maréknyi erőmet sem tudtam szabályozni. Úgy éreztem, nem én irányítom a testem. Nem tudom mikor lesz már vége ennek, de nem tudom, bírni fogom-e addig.