14. rész

4 nap, 4 keservesen hosszú és átkozott nap. Ennyi ideje fekszek itt, magamba roskadva, kómában. Komolyan ilyen kegyetlen lenne a sors? Pár nap jó után mindig jönnie kell valaminek, ami lerombolja azt a hitemet, hogy végre minden normális lehet? Mondja már meg valaki, mi rosszat tettem én Istennek? Azért babrálnak ki velem a fentiek, mert egyszer nekimentem egy idős néninek, amikor 5 éves voltam? Vagy miért?
Az idő idegtépően lassan telt, és már-már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is felébredek. Voltak mély pontok, amikor azt sem tudtam, hogy egyáltalán élek-e még. Nem tudom, meddig fog ez még így menni, de már nem érzem magam embernek. Csak egy léleknek érzem magam, aki olyan szerencsétlen, hogy a saját teste foglya lett. De hiszen ez vagyok én, mást nem is vártam.
Az sem segített, hogy Niall szinte minden nap itt volt, és beszélt hozzám. Elmesélte a napjait, elmondta, mennyire nem szeretne interjúkra járkálni, stúdiózni, és hogy inkább itt maradna velem, hogy lássa, mikor ébredek fel. De sajnos ez az idő még nem jött el. Helyeseltem azt, hogy elhívták ide-oda, mert azért itt a kórházban nem történik semmi, és unalmas neki itt ücsörögni. De viszont ha elmegy stúdiózni, nem töri rajtam a fejét, és kikapcsolódik egy kicsit. Hallottam, hogy a menedzserükkel-akit történetesen Paulnak hívnak, ezt is megtudtam-összekaptak a makacssága miatt, mert nem akart megmozdulni. Nagyon hálás voltam azért Paulnak, hogy nagy nehézségek árán, de ki tudta innen mozdítani Niallt.
Reggel, vagyis inkább lehetett délelőtt, amikor "felébredtem", azt gondoltam, ez a nap sem fog különbözni a többitől. Viszont szokatlanul friss voltam, és az energiám is majdnem, hogy a régi volt. Itt az idő, meg kell próbálnom. Most vagy soha, de akkor is fel fogok kelni. Lassan elkeztem nyitogatni a szemhéjaimat, és örömmel konstatáltam, hogy igen, megcsináltam. Viszont a hirtelen jött fénytől majdnem megvakultam, ezért hunyorogtam, és a kezemet nehézkesen a szemem elé vonszoltam. A fejem írtózatosan sajgott, de a figyelmemet nem tudta elkerülni az ágyam mellett ülő szőke fiú, aki nyugodtan kávézgatott mindaddig, amig észre nem vette a mozgolódásomat. Szegény félre nyelte a frissítő italt, és elkezdett fulladozni. Itt egy kicsit megrémültem, ne adj isten a szemem láttára fog megfulladni. Egy kis idővel később a köhögése csillapodott, így nekem is visszaállt a szívverésem a normális tempóra. Hirtelen felpattant, és össze vissza kezdett beszélni.
-Úristen..te tényleg felébredtél...jaj Hayley én annyira sajnálom..hívom az orvost..jól vagy?
-Igen Niall, de kérlek hozz egy pohár vizet!-szóltam neki erőtlenül, mert a torkom teljesen száraz volt. A kezdeti energiám, úgy látszik hogy megint elpártolt mellöllem, de most nem törődtem vele, hiszen ennél már csak jobb lehet. Legalábbis nagyon remélem.
Niall a villámot megszégyenítő gyorsasággal termett az ágyam mellett, egy orvossal a sarkában és természetesen egy pohát vízzel. Úgy kortyoltam a jólesően hideg vizet, mint aki hetek óta nem jutott folyadékhoz. Mondjuk ez részben igaz is, de most ez mellékes. Amíg vizsgáltak Niallt kitessékelték a kórteremből. Az orvos megghallgatta a szívverésemet, megnyomkodta a hasamat, megcsodálta a torkomat és a többi szokásos rutin vizsgálatot is elvégezte. Nem tudom, olyan gyenge lettem hirtelen, és olyan mértékű álmosság uralkodott el rajtam, hogy alig tudtam nyitva tartani a szemeimet. De mivel elkezdett prédikálni, megeröltettem magam.
-Nos Hayley kisasszony, örülök, hogy felébredt! Mindent rendben találtam, viszont még ma el kell végeznünk önön egy CT vizsgálatot. Találtunk egy vérrögöt a fejében, ami jobb esetben felszívódik, de ha nem, akkor műtéti úton kell eltávolítani. Ez a műtét nem annyira veszélyes, viszont ha fellépne valami komplikáció, maradandó károsodást szenvedhet. De ez nem fog megtörténni, mert speciális idegsebészeink a legjobbak az országban. Értesíteni fogom a vizsgálat időpontjáról! További szép napot!-hadarta, és ki is viharzott.
Nem éppen egy könnyen megemészthető szöveged darált le most, lehet hogy a fáradtság miatt értettem félre valamit.
Egy újabb döfés. Megint. Azt mondják, a rossz után mindig jön valami jó. Az én esetemben minden rossz után jön rosszabb, hiszen úgy vonzom a bajt, mint mágnes a fémet. Ezt direkt csinálják velem? Nekem miért csak a rossz jut? Amióta elvesztettem anyát, minden a lehető legrosszabbra fordult. Szenvedtem, magányosan. Aztán jött Niall, és azt hittem, minden jobbra fordulhat. De mint mindig, az élettől most is kaptam egy pofont, hogy térjek magamhoz, nem egy tündérmesében élek, ne álmodozzak. Sőt, most Niallt is húzom lefelé azon a bizonyos lejtőn. Elhatároztam, hogy még két hétig vele maradok, és végleg eltűnök az életéből, bármennyire is fáj. De mi van akkor, ha nem szívódott fel a vérrög, és esetleg rosszul sikerülne a műtét. Lehet, hogy nyomorék leszek, és nem tudok majd magamról gondoskodni.
Időközben Niall is visszaért, elbambulhattam, mert csak azt vettem észre, hogy a szemem előtt lengeti a kezét. Nagynehezen ülő helyzetbe tornáztam magam, de megszédültem, ezért visszadőltem volna az ágyra, mint egy krumpis zsák, hogyha Niall nem tart meg.
-Hayley, jól vagy?-kérdezte, és aggódó tekintettel méregetett, de még mindig szorosan tartott, hogy el ne boruljak. Ránéztem, és nem bírtam tovább, tekintetem elhomályosult, és utat engedtem a könnyeimnek, amik forró csíkot húzva maguk után csorogtak le az arcomom. Nem bírom tovább, ami felgyülemlett bennem, mind kiadtam.
-Css, nincs semmi baj! Nekem elmondhatod mi a baj! Mostmár mindig itt leszek melletted!-ölelt szorosan magához, és lágyan dörzsölgette a hátamat.
Ha lehetséges, még keservesebb sírásba keztem, és úgy szorítottam a pulcsiját, mintha az életem múlna rajta. Lassan felült az ágyra, és az ölébe vont. Türelmesen várt, míg abbahagyom a sírást, ami már közel sem volt olyan heves. Az illata bekúszott az orromba, közelsége is megnyugvást sugárztott, és már csak pityeregtem. Úgy látszik, jó hatással van rám. Miután úgy éreztem, hogy kész ennyi volt elfogytak a könnyeim, felemeltem a fejem a mellkasáról. Nem mertem a szemébe nézni, ezért a szürke pulcsiján keletkezett foltot tanulmányoztam.
-Sajnálom.-csak ennyit tudtam kinyögni, de ezt is akadozva.
-Hayley, ne csináld már!-emelte fel gyengéden a fejemet, ezzel arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
-Niall, én nagyon sajnálom! Nem akartalak ebbe téged is belekeverni. Istenem, mekkora egy hülye vagyok!
-Figyelj! Már mondtam, hogy ez nem a te hibád, de ezen sajnos már nem tudunk változtatni. Inkább én kérek bocsánatot, amiért nem védtelek meg.
-Mi? Te kérsz bocsánatot? Nekem kellene elsüllyednem a föld alá, mert ez történt.
-Zárjuk le a témát, nem szeretnék veszekedni.-mosolyodott el, és megsimította az arcomat. És ekkor vettem észre, hogy még mindig rá vagyok kötve arra a csipogós izére. Hallhatóan gyorsabban kezdett csipogni, a vér a fejembe tódult, és jobbnak láttam Niall pulcsijába fúrni a fejemet. Percekig ölelhettük egymást. Annyira kellemes, és ilyenkor azt érzem, semmi baj nem érhet. Ha ez lehetséges lenne, az örökké valóságig ölelném.
-Ne hozzak neked valamit?
-Nem, nem kell semmi, köszönöm!-ekkor ásítottam egy hatalmasat.-Azt hiszem inkább pihennék egy kicsit.
-Persze, nyugodtan pihenj. Ha nem baj, addig elmegyek enni, de ha felébredsz, ígérem itt leszek az ágyad mellet!-nyomott egy puszit a fejemre, és felállt az ágyról.
Visszakuporodtam a takaró alá, és onnan figyeltem. Kissé sánta mozdulatokkal ellépkedett a fogasig, ráérősen felvette a kabátot. Mielőtt kilépett volna, visszamosolygott, és néztem, ahogy lassan elsétál.
Amíg vele voltam, teljesen kikapcsolt az agyam, és nem is gondolkoztam az orvos szavain. Lehet, hogy nem is lesz akkora baj, de én, mint mindig a legrosszabbra gondoltam. A jó oldalát kezdtem nézni a dolgoknak, és ezt mind Niall miatt. Azt akarom, hogy ez a kis idő, amit eltöltök majd vele, boldogan teljen, és legyen mire visszaemlékeznem. Nem tudtam ellene mit tenni, az álom békés világa megint magával ragadott, és elaludtam.