2014. április 3., csütörtök

16. rész

Reggel már erős gyomor görccsel ébredtem, ami még fokozta a lehangoltságomat. Ma vagy kimondják a halálos ítéletemet, vagy nem.
Egyedül vagyok ebben az átkozott szobában, aminek fehér falai a világ legnyomasztóbb érzését keltik bennem. A fiúk stúdiózni mentek, viszont délután mindenki bejön. Nagyon örülök, hogy a többiek is meglátogatnak, mert annak ellenére, hogy nem annyira ismerjük egymást, nagyon a szívemhez  nőttek. Az egyik legjobb délutánom volt az, amit velük tölthettem.
A nővérek jöttek-mentek, hordták a reggelit, ami nem más volt, mint egy kifli, 3 szelet szalámi, és egy fél paradicsom. Ezt ugye nem gondolták komolyan? Könyörgöm, egy macska sem élne meg itt!
Körmöm már egy milliméter sincs, lassan pedig a hajamat kezdem tépkedni. Úgy érzem megőrülök, és felemészt ez a fojtogató érzés. Lehet, hogy mások azt hiszik, hogy túlreagálom ezt az egészet, de fogalmam nincs, hogy mire számítsak. Az élettől mindig csak a rosszat kaptam, és van egy olyan előérzetem, hogy ez most sem lesz másképp.
A délelőttöm nagyrészt köröm rágcsálással telt, majd próbáltam normális pozícióban feküdni, de egyik sem volt kényelmes. Megkíséreltem azt is, hogy elterelem a figyelmemet tévézéssel, de az sem ment, mert az ősrégi készülék csak 3 csatornát fogott. Az egyik egy politikai hírcsatorna volt, a másikon épp egy nyálas latin szappanopera ment, és az utolsó...hogy is mondjam, egy opera adó volt. A hölgy éppen abban a pillanatban óhajtotta kiadni magából a lehető legmagasabb hangot, én pedig a hirtelen jött hanghullámoktól majdnem legurultam az ágyról. Így inkább kikapcsoltam, mert nem szeretnék idő előtt elhalálozni.
A "tetemes" mennyiségű ebéd elfogyasztása után még délután három óráig szerencsétlenkedtem, majd megváltásként nyílt ki az ajtó, és öt mosolygós fiú lépett be rajta. Mindenki megölelgetett-Niall talán egy kicsit hosszabb ideig időzött-majd a hogylétem felől érdeklődtek. Nagyon kedvesek és figyelmesek voltak, teljesen elterelték a figyelmemet. Aztán Liam felszólalt:
-Nincs kedvetek felelsz és merszet játszani, amolyan vicces formában? Perverzségek nélkül.-nézett a két jómadárra, vagyis Louisra és Harryre.
-Liam, hogy mersz rólunk ilyet feltételezni? Hiszen mi jó kisfiúk vagyunk! Ugye Louis?-mondta Hazza Louisnak. Idiótán összevigyorogtak, és mint két óvodás kisgyerek elkezdtek magyarázni Liamnk, hogy egyáltalán nem piszkos fantáziájuak. Na persze, el tudom képzelni.
Niall csak mosolyogva megrázta a fejét, és a fülembe súgott egy mondatot, amin nevetnem kellett.
-Figyelj! Mi lenne ha itthagynánk őket, és lemennénk a büfébe valami kajáért? Már egy órája nem ettem semmit, és remélhetőleg, mire visszaérünk, befejezik a civakodást.-a lehellete csikizte a fülemet, aminek hatására libabőr futott végig a testemen. Halkan felkuncogtam, majd bólintottam, hogy benne vagyok. Halkan kiosontunk, és magukra hagytuk a veszekedő párost, akihez csatlakozott Zayn is. Érett 21 éves fiúk.
Elindultunk a lift felé, mert nem volt kedvünk három emeletet lépcsőzni. Halk csilingeléssel kinyílt a szerkezet, ami szerencsénkre üres volt. Megnyomtuk a földszint gombot, és elindultunk. Miközben várakoztunk, egy monoton hang elmondta, hogy üdvözöl mindenkit a kórházban és bla bla bla. Hirtelen elkezdett pislákolni a lámpa, a lift is döcögve megállt. Csak egy kis izzó világított, ami halvány fénnyel töltötte meg a helységet. Kezdtem pánikolni, mivel klausztrofóbiás vagyok, és utálom a szűk, bezárt helyeket. Ijedten Niallre néztem, akinek az arckifejezése rémült volt, és tehetetlenül kapkodta a fejét. Hirtelen ötlettől vezérelve bújtam hozzá, és szorosan átöleltem. Finom illata bekúszott az orromba, ami valamelyest megnyugtatott. Hallottam a szapora szívverését, a légzése is egyenetlen volt. Nem bírtam tovább, a pánik teljesen eluralkodott rajtam, és sírni kezdtem.
-Niall, én klausztrofóbiás vagyok.-nyökögtem ki.
-É-én is.-dadogta.-Me-megpróbálok felhívni va-valakit.
Előkapta a zsebéből a telefonját, de halkan szitkozódva vissza is rakta. Szóval nincs térerő. Egy kis rázkódás, a lámpa megint világít és elindulunk. Felsóhajtottam, és kisétáltunk a gyilkos szerkezetből. Soha többet nem fogok lifteni, még ha bele halok sem! Elvonultunk egy kihalt folyosóra, mert mindkettőnknek nyugalomra volt szüksége. Pár percig ültünk, csendben, aztán hirtelen magához húzott és nyugtatóan megölelt. Ha nem tartott volna annyira szorosan, lehet, higy kifolytam volna a kezei közül. Már az ölében pityeregtem, amikor a mélyen a szemebe nézett. Gyönyörű tengerkék szemeiben megcsillant a lámpa fénye, és valami mást is véltem felfedezni benne, amit nem tudok megmagyarázni. Arca lassan közeledett az enyém felé, a szívem pedig kihagyott pár ütemet. Most tényleg azt tervezi, amire én gondolok? Kicsit ijedt lett a tekintetem, arca még mindig közeledett, én pedig nem tiltakoztam. Egyszer úgyis megtörténne, én pedig nem tudok megálljt parancsolni a szívemnek. Arca még mindig közeledett, az idő lelassult, végül csak egy hosszabb puszit adott, a számhoz közel. Végülis mire számítottam? Hogy megcsókol? Ugyanmár, hiszen az ördög sem csókolna meg egy magam fajtát. De azt egy szóval sem mondtam, hogy nem őrülök a tettének, mert elmondhatatlanul örülök, és kellemes érzés járta át az összes porcikám. Rám mosolygott, azzal a szívdöglesztő mosolyával, és megszólalt:
-Szerintem menjünk vissza a többiekhez, már biztos keresnek minket. És már amúgy sem vagyok éhes. Gyere!-fogta meg a kezemet, és felhúzott.
Elindultunk vissza, ezúttal lépcsőn. Kijelenthetem, hogy tényleg minden rosszban van valami jó. Eddig sosem akartam elhinni, de mióta Niall a közelemben van, minden megváltozott. Pozitívabban kezdtem nézni a világot, és ezt csak neki köszönhetem. És ez a mai majdnem csók...azt hiszem, ez a pillanat hivatalosan is bekerült életem legszebb pillanatai közé, és ezekből a pillanatokból egyre több van, amit természetesen, mint minden mást, egy szőke hajú, csodálatos kék szemű angyalnak köszönhetek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése