20. rész

Sziasztok!
Hogy telik a nyaratok? :)
Itt is lennék az új résszel, a következő pedig érkezik, amint kész lesz! Remélem tetszeni fog! :)  Köszönöm szépen a sok kedves kommentet, el sem tudjátok képzelni, mennyit jelent nekem! 
Jó olvasást! ♥
Lauren.xx

*Hayley szemszöge*

Mikor már úgy éreztem, hogy valamelyest megnyugodtam, elbattyogtam az ágyig. A takarót ölelve próbáltam elaludni, vagyis legalább egy kicsit pihenni, de sehogysem akart összejönni. A szemeim feldagadtak a sírástól, és a fejem is belefájdult. Kérni akartam valakitől egy fejfájás csillapítót, de valahogy nem volt erőm kimenni a szobából. Ez a szoba volt az, ami megvédett a gondoktól, és elzárt a negatív dolgol elől, de úgy látszik, ez a házon belüli bajok ellen sajnos nem nyújt védelmet. Hiába zárkózom be, vagy teszek akármit, már megszoktam, hogy minden jónak van egy rosszabb oldala. Fogalmam sincs, miért cseszett ki velem ennyire a sors, hiszen nem tettem semmi rosszat. Mivel érdemeltem ezt ki? Most lehetek nyavajgós, semmirekellő, telhetetlen, de ez van. Más lányok már sikongatva és zokogva ugrándoznanak a szobájukban, ha fele annyi időt eltölthetne a nagy One Direction tagjaival, mint amennyit én. Nem az van, hogy nem örülök, csak ha kicsit boldog vagyok, mindig jönnie kell valaminek/valakinek, hogy belerondítson az összképbe. Most éppen Jessica volt az, aki felborított mindent, ráadásul a születésnapomon!
A sötétítő függöny közötti rés láttatni engedte a telihold fényét, ami hívógatóan kúszott fel az ágyon. Fogalmam sincs mi vezérelt, de feltápászkodtam az ágyból és a terasz felé vettem az irányt. Elrántottam a függönyöket, és kiléptem. Pólóban és egy kis shortban flangálni az őszi londoni levegőben nem éppen ajánlatos, de egyáltalán nem éreztem a hideget. Helyet foglaltam az egyik kipárnázott fonott székben, és az eget bámultam. Szokatlanul tiszta volt, és milliónyi csiilag ragyogott. Élveztem, hogy a csípős szellő belekap a hajamba, és lágyan simogatja az arcom.
Régen anyával gyakran kiültünk a kertbe, és csak úgy néztük a csillagokat. Megnyugtató volt a szabadban tartózkodni, és ez most sem volt másképp. Megtanította nekem az összes csillagképet, én pedig nevetgélve mindig "összekötöttem" őket.
Hiányoznak a régi idők...hiányzik, mikor még az volt a legnagyobb bajom, hogy melyik ruhát adjam rá a kedvenc babámra...hiányzik anya....hiányzik minden.... Tulajdonképpen anya távozásával az életem 180°-os fordulatot vett. Minden megváltozott. A világ sokkal "sötétebb" lett. Persze ez bizonyára nem így van, csak a környezetem tette ezt velem. Nem igazán hiszek már a pozitív dolgokban, habár most egyre erősebben él bennem, hogy igenis normális életem lehet. Legalábbis egy kis időre. Apám igyekezett minden jó dolgot kiűzni belőlem, és a barátaimat is elhajtotta mellőlem. Csak egy volt, aki próbálta kicsit helyrehozni a dolgokat, de végül ő is elment. Holly volt az, aki a végsőkig kitartott, de miután apám őt is bántotta, lelépett. Pedig mekkora szükségem lett volna rá. Mint ahogy most is. Fogalmam sincs él-e még, vagy egyáltalán az országban tartózkodik-e...semmit sem tudok róla. De ha lehetőségem lesz rá, meg fogom keresni, és tisztázni fogom vele ezt az egészet.
Kicsit fázni kezdtem, úgyhogy úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szobába. Nem szándékoztam tüdőgyulladást kapni, és hetekig az ágyat nyomni 40 C°-os lázzal, így jobbnak láttam, ha valami melegebb helyre megyek.
Beléptem a kissé lehűlt szobába, gondosan bezártam a terasz ajtaját, majd visszahúztam a vöröses színű sötétítőt. Az álom teljesen kiment a szememből, ezért nem is az ágyat céloztam meg, hanem a fürdő felé vettem az irányt. Felkattintottam a kissebb villanyt, mert elég volt az is, hogy a tükröt megvilágítsa. Halvány fénybe burkolózott a kicsinek nem mondható helység, és így láthattam magam a tükörben. Talán ez az a látvány, amit jobb lett volna elkerülni. Az arcom sápadt volt és meggyötört, a szemeim kicsit vörösek voltak, és a hajam is hasonlított inkább egy széna kazalra, mintsem egy elaludt frizurára. De a madárfészek sem egy utolsó hasonlat. Reménykedve kihúztam az egyik kis fiókot, és meg is találtam, amit kerestem. Egy hajkefét, és egy fekete hajgumit vettem elő. Óvatosan kifésültem a madnem a derekamig érő, világosbarna hajamat, majd egy laza konytyba kötöttem a fejem tetejére. Szerettem így hordani a hajam, mert kényelmes volt,  nem lógott a szemembe a hajam, és nem utolsó sorban szerintem praktikus megoldás volt.  Niall egyik fehér pólója szinte a térdemig leért, ami eltakarta a Gemmától kölcsön vett  shortot. Ha most valaki rám nézne, biztos azt hinné, nincs rajtam nadrág, de ez most mellékes.
Kicsit leöblítettem az arcomat, hogy egy kis színt varázsoljak magamnak, és hogy felfrissítsem magam. Kifejezetten jól esett a bőrömnek a hideg víz, és egy kicsit észhez is térített. Megtöröltem az arcomat a hófehér, puha törölközőben, majd a mosdó szélére támaszkodva a tükörképem bámulásába kezdtem. Tulajdonképpen már nem érzek haragot Niall iránt, hiszen nem parancsolhatok neki, hogy ne érjen hozzá senkihez. Nem vagyok senkije, én csak egy utcáról befogadott balsorsú lány vagyok. Mondjuk egy kicsit még most is bánt a dolog, de hamar túl lépek rajta. Csak az lesz a legnehezebb, hogy holnap Niall szemébe mosolyognom kell. Az valóban egy húzós dolog lesz, de valahogy azt is átvészelem.
Valószínű, hogy a nagy könyvben az van megírva, hogy szenvedjek. Szenvedjek, mert az apám bántalmazott. Szenvedjek, mert Niall sosem lehet az enyém. Szenvedjek, mert a barátnőm lehet hogy már nem is él. Szenvedjek, mert anya meghalt. Ha valaki megmagyarázná, hogy miért teszik ezt velem, akkor elhinném. De így csak gyötör, és belülről lassan felemészt.
Hirtelen ötlettől vezérelve kutakodni kezdtem a keresett dobozka után. Felkutattam a kis fiókokat, az összes szekrényt, végül a tükör mellett elhelyezkedő kis szekrényben leltem rá. Csak forgattam a kezeim között, és böngésztem a leírását. Mellékhatások: fejfájás, hányinger, szédülés, tudatzavar, emlékezet kiesés. Ez kell nekem. Mellette viszont nagy betűkkel ez állt: "Vigyázat, függőséget okozhat!".
Ebben a pillanatban semmi nem érdekelt, csak felejteni akartam. Az elmúlt évek során millió dolog felgyülemlett bennem, ami kezdett kikészíteni. Gyenge vagyok.... Nem bírom már. Nem tétováztam, vagy 15 kis pirulát a tenyerembe borítottam, és összeszorított szemekkel lenyeltem. Keserű volt, szinte marta a szám, de ezzel nem tudtam foglalkozni, mert a hátam mögött megszólalt egy hang.
-Ne!-csak ennyit mondott.
Ijedten a tükörbe néztem, majd az ajtó mögött felbukkant egy szőke fej. Niall volt az. Hogy kerül ide??
-Niall. M-mit keresel itt?-dadogtam.
-Miért tetted ezt?-lépett beljebb.
Egy melegítő volt rajta, haja pedig lelapult volt, de még így is tökéletesen festett.
-Niall...
-Ezt nem szabadott volna megtenned!
-Miért?
-Mert ezzel csak ártasz magadnak!-lépett közelebb.
-Niall....kérlek hagyj.-fordítottam el a fejem.
-Valami rosszat tettem? Hayley kérlek az Isten szerelmére!
Nem válaszoltam, csak bámultam a tengerkék szempárba, ami most ijedten méregetett. A látásom kezdett kissé homályosodni, de ez nem az altatótól volt. Ezek a könnyek. Ne, ne, ne! Most nem szabad bőgnöm!
-Hayley!-rázogatott meg egy kicsit.
-Elegem van mindenből, nem bírom tovább!-mondtam halkan, és a földön koppant az első könnycsepp. Persze ezt követte több is. Ha kibuggyanik az első, utána nincs megállás.
-Előbb ezt a cuccot el kell tüntetnünk belőled, utána mindent megbeszélünk.-fogta a fejét és erősen töprengett.
-Vagy kórház, vagy.....ki kell hánynod az egészet.-bökte ki.
-Micsoda?-tettem fel egy kicsit ingerülten a kérdést.
-Hayley....tudod hogy normális esetben soha nem kérnék tőled ilyet....de mégis kézen fekvőbb megoldás, mintha kimosnák a gyomrodat.-felelte. Mondjuk teljesen igaza volt.
-Legyen.-töröltem le a könnyeimet.-De menj ki. Nem hiszem, hogy ezt látni szeretnéd.-fintorodtam el.
-Megyek.-indult el. Az ajtóból visszafordult, felkapta a mosdó széléről a pirulás dobozt, majd kiviharzott.
A wc felé botorkáltam, felhajtottam az ülőkét, majd leguggoltam elé. A tervem nem vált be, nem fogok felejteni, és ráadásul olyan ember talált rám, akinek nem szabadott volna itt lennie. Most már teljesen mindegy. Behunytam a szemem, majd óvatosan lenyúltam a torkomon. Mem igazán tudtam, hogy hogy is kell csinálni, de ehhez biztos hogy nem kell szakképzettség. Éreztem, hogy megindul felfelé a cucc, és mindent kiadtam magamból. Letéptem némi wc papírt, megtöröltem a szám, majd végleg búcsút mondtam a vacsorámnak. Alaposan megmostam a fogam, megittam egy pohár vizet, és egy kicsit talán jobban éreztem magam.
Kiléptem a fürdőből, majd megláttam Niallt az ágyamon. Nem sejtek sok jót, biztosan magyarázatot vár. Fogalmam sincs mit mondjak neki. Miért csináltam? Mert beléd vagyok esve. Azért ezt csak nem mondhatom neki. Szerintem ijedtében elfutna, megkerülné egyszer a házat, és bezárkózna.
Lehuppantam az ágyra törökülésben és csak bámultam. Nem tudom pontosan mit, csak bámultam magam elé. Niall is elhelyezkedett velem szemben, és farkasszemet néztünk. A kis holdsugár pont rá sütött, és a szemében visszatükröződött a fény. Sosem tudtam megállapítani, hogy hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű szeme....de végül csak arra jutottam, hogy genetika.
-Most már elmondhatod.-törte meg a csendet. Kissé rekedtes hangja betöltötte a szoba csendjét.
-Niall....itt velem van a baj.
-Miért? Megbántottalak?-a kérdés, ami ma kulcsként funkcionál.
-Talán láttam valami olyat, amit nem kellett volna.-motyogtam, és lehajtottam a fejem. Ajjaj, nincs visszaút.
Egy ideig töprengett, majd amikor rájött, hogy mire gondolok, döbbent lett az arckifejezése.
-Nem történt semmi. Kidobtam.-felelte.
Az állam a padlót súrolta, persze csak gondolatban. Kidobta? Talán megjött az esze?-Nem tettem meg. Nem tudom, pontosan mit láttál, de elküldtem. Csak rám pályázott, vagyis a kisebbik énemre, de elhajtottam.-mosolyodott el.
Hihetetlen, hogy még ilyen helyzetekben is megvan a humora. Tényleg csodálatos.
-Csak ezért tetted? Ez minden?-kérdezte.
-Nem. Igazából fogalmam sincs hogy kezdjek neki....
-Csak nem terhes vagy attól a szeméttől? Na akkor én oltári nagy balhét csapok!-képedt el.
-Dehogy.-kuncogtam fel.
-Akkor? Nem értelek. Tudod, hogy nekem elmondhatod.
-Tudom...de....Niall....talán érzek valami olyat, amit nem kellene.....-böktem ki. Tessék. Ennyi. Kimondtam. Eláshatom magam.
Nagy mancsaival közrefogta a kezeimet, majd a szemembe nézett. Ezt most jó jelnek vegyem?
-Tudod....azt hiszem én is.....-mosolygott halványan.
A szívem meglódult, a levegő megakadt bennem, és egy kicsit szédültem is. Ez túl szép, hogy igaz legyen.....nem, nem.
-Nem...nem lehet.
-Miért? Szabad emberek vagyunk.-miért, miért...megöl ez a szó.
-Figyelj...én egy zűrös lány vagyok, ráadásul már belekeveredtél te is, azt sem tudom eléggé megköszönni, hogy befogadtatok. Ráadásul a világon nem kellene senkinek egy olyan, mint én. Te híres vagy, millió gyönyörű lány állna sorban az ajtód előtt.
-Ne. Ez nem lényeges. Nem érdekel a több millió csinos lány. Ők csak a hírnevem miatt szeretnek. Mellesleg lenne még egy ajándékom számodra, csak még nem volt alkalmam rá, hogy elmondjam.
-Nem Niall. Ennél többet már tényleg nem fogadhatok el. És ezeket is csak azért mondod, hogy ne okozz csalódást. Ez...annyira meseszerű.
-Ez a valóság Hayley. Ez miért van? Hogy tudnék neked hazudni?-emelte fel az egyik kezemet, és a szívére helyezte. Még pólón keresztül is éreztem, hogy zakatol.
Nagyot nyeltem, és könnyek öntötték el a szememet. Niall burkoltan most vallott szerelmet, legalábbis valami olyasmit. Ezt most álmodom? Nem, ez kizárt, hogy a valóság legyen.
-Niall, nekem még soha nem volt barátom...
-Az most nem számít.-simította meg az arcomat.
A szívem kiugrani készült, a fellegekben jártam. Ez az érzés semmihez sem fogható.
-Akkor hétfőn eljönnél velem vacsorázni?-tette fel a kérdést.-Ez lenne a szülinapi ajándék. Tudom, nem valami eredeti ötlet.
-Örömmel.-mosolyogtam rá.
Úgy éreztem, a boldogságtól repülni tudnék. Abban a pillanatban semmi nem érdekelt, minden tökéletes volt, úgy, ahogy volt. Óvatosan az ölébe húzott, és hátulról átölelt. A hasamban elkezdtek repkedni a regényekben sokat emlegetett pillangók, és így már én is megbizonyosodtam róla, hogy léteznek. Leírhatatlan, amit most érzek, egyszerűen csodálatos. Soha nem hittem, hogy ilyesmi valaha is meg fog történni velem, de ezt egy bizonyos szőke hajú, és gyönyörű kék szemekkel rendelkező angyal megcáfolta.
Hátam a mellkasának feszült, a szíve még mindig kalapált, és azt hiszem, most már minden szavát elhiszem. Mosolyogtam, mint a vadalma, és ezt senki nem tudta volna letörölni a képemről. Megmosolyogtatott, ahogy az ujjaimmal játszott, és lágy dallamot dúdolt a fülembe. Annyira meghitt volt ez a pillanat, már már mesébe illő. Szinte eltűntem az ölelésében. Nem szóltunk egymáshoz, nem is kellett. Boldogok voltunk, és az érzés kifejezéséhez nem kellenek szavak. Ehhez csupán elég egy gesztus, egy érintés, ami többet mond minden szónál. Hirtelen felkuncogott, amit nem tudtam mire vélni.
-Olyan pici vagy. És jól áll a pólóm.-dörmögte a fülembe.-Először azt hittem, nincs rajtad nadrág.
-Van rajtam nadrág.-nevettem fel, és kicsit felhúztam a pólót.
-Tudom. Imádom amikor mosolyogsz.-érintette meg a szám sarkát, amitől muszáj volt mosolyognom. Olyan édes.
-Köszönök mindent!-fordultam felé. Az arca boldogságot sugárzott, szemei csillogtak, és a vigyor ott pihent az arcán. És ez mind miattam. Hihetetlen.
-Nem kell. Régóta várok már erre.
-Niall, fogalmam sincs hogy tudnám megköszönni mindezt.-szipogtam és az ölelésébe bújtam.
-Hé, ne sírj!-tolt el finoman magától, és letörölte a könnyeimet.
Felnevettem, egy kicsit még mindig könnyeztem, de ez csak a boldogságtól volt.
-Nem fázol?-dörzsölgette meg a karomat.
-Nem.-mondtam, és a nyakához bújtam. Az illata megtöltötte a légutaimat, kicsit elbódultam tőle, de lehet, hogy csak az álmosság. Imádom az illatát, ami keveredik az öblitő, és a pafümje illatával. Tökéletes összhangban voltak.
-Miért szagolgatod a pólóm?-kérdezte, és a hátamat simogatta.
-Jó illata van.-motyogtam.
-Ne aludjunk?-tette fel zsinórban nagyjából a 10. kérdését. Figyelmes, és aggódó. Rejteget még meglepetéseket.
-Az igazat megvallva egy kicsit már álmos vagyok.
-Nem csodálom. Hajnali két óra van.-birizgálta a hajamat, és egy egyszerű mozdulattal kihúzta belőle a gumit.-Így jobb.-fúrta bele az arcát.
Ujjaival kicsit eligazgatta a tincseimet, és elégedetten hümmögött a végeredményt látva. Felnevettem, majd eldőltem az ágyon. Ő is ugyanígy tett, a kezével megtámasztotta a fejét, és az arcomat tanulmányozta. Lassan közelített, és vártam a pillanatot. Hetek óta vártam, és végre itt az alkalom. Ha eddig a fellegekben éreztem magam, akkor hova jutok most? Az számomra is rejtély.
-Szabad?-simította a kezét az arcomra.
Válaszul csak közelebb húztam magam, ő pedig megtette. Ajkait az enyémekre nyomta, és finoman beszívta az alsó ajkamat. Nem csókolt meg, ez csupán extra szájrapuszi volt, mégis sokkal többet jelentett. Tiszteletben tartotta, hogy nekem ő az első, és nem "támadott le" egyből. Figyelmes, tisztelettudó, és kedves. Minden lány álma. Most mégis itt van velem. Kelleni fog egy kis idő, mire teljesen eljut a tudatomig. Ő egy hatalmas szeretetbomba, gyönyörű csomagolásban, és pont mellettem robbant. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam. Szerintem jogosan.
Itt nem volt múlt, sem jövő, csak a jelen. A pillanatnak éltünk, és nem gondoltunk a következményekre. Lehet, hogy megbánjuk majd, lehet, hogy elválnak majd útjaink, de fiatalok vagyunk, és még nem kell nagy vonalakban gondolkozni.
Mosolyogva elhúzódott, nyomott még egy puszit a homlokomra, és rám terítette a takarót.
-Aludj.
-Ugye itt maradsz?-mormogtam csukott szemmel.
-Ha szeretnéd.
Mozgolódott egy kicsit, majd bebújt a takaró alá. A nadrágot gondolom levette, mert nem éreztem a puha anyagot. Nem tudtam már gondolkozni, félig ébren voltam még, de nem sok hiányzott, hogy elnyomjon az álom. Átkarolt, a mellkasára vont, és összekulcsolta a kezeinket. Még hallottam, hogy a fülembe suttog valamit, de már nem tudtam rá figyelni, mert az álmosság a hatalmába kerített, és elaludtam.

{N. Ha olvasod ezeket a sorokat, nagyon szépen köszönök mindent Drága!  ♥}